Romantikus borítóterv

Valentin napra csináltam, főleg azért, mert a szövegbeillesztéssel, formázással még hadilábon állok.

A regény egyébként sci-fi, és nem romantikus, szóval tényleg nem komoly :)

Frederik Pohl: Átjáró

„Nevem Robinette Broadhead, ettől függetlenül hímnemű vagyok.”

Valahogy kimaradt, elkerült, így amikor megláttam az Ulpius kiadásában megjelent könyvet, első pillantásra azt hittem, kortárs sci-firől van szó. Örültem volna, ha így alakul, de az Átjáró 1976-ban született. Vagyis nem csodálkozom, hogy igazi, vérbeli, alapos, lebilincselő, hiszen azokban az évtizedekben rengeteg örökérvényű tudományos fantasztikus regény látott napvilágot.

Röviden a történetről:

A regény két helyszínen-időben játszódik, az egyik egy analitikus pszichomasina terápiás szobája, ahol egy ember - aki a nyomorból a legirigyeltebbek közé, a Kupola és a Teljes Orvosi biztonságába küzdötte fel magát -, beszélget Sigmunddal, a pszichiáter szerepét betöltő robottal. A másik szál a múlt: Robinette (Rob, Robbie, Bob) útja a reménytelenségből az iszonyatos árakkal megfizetett gazdagságig.

A jövőkép sötét; az emberiség éhínséggel, nyomorral küzd, a túlnépesedés, a lecsökkent élettér elkeseredett lépésekre készteti a boldogulni vágyókat. A Vénusz és a Mars kolóniái nem nyújtanak esélyt a kitörésre, a lehetőség az űrben van, egy nem túl nagy aszteroidán, amelyet Átjárónak hívnak. Félmillió évvel ezelőtt egy idegen civilizáció hagyta ott használati utasítás, és bármiféle üzenet nélkül üres hajóinak százait. A hajók vezérlőpultja megfejthetetlen, viszont működnek. Elindulnak, és pusztán a sors, valamint a félmillió éve eltűnt hícsik a tudói, hova viszi a vakmerő próbálkozókat, és hogy vajon élve kerül-e vissza, aki egyáltalán visszatér. Ide toboroz a Tröszt nevű szervezet vakmerő kalandorokat, akik a jobb élet lehetőségéért, a jutalomért, az ismeretlen úti célok végén remélt értéktárgyakért-felfedezésekért kapott pénzből szeretnék megvásárolni maguknak az emberhez méltó életet.

A regény főhőse, Rob, lottón nyert összegből váltja meg a jegyét az Átjáróra. Ahol aztán szembesül azzal, hogy mennyi áldozattal jár az ismeretlen technológiával való kísérletezgetés, és folyamatos küzdelem vár rá: megfutamodna, de nincs hova, elvegetálhatna, visszatérhetne a nyomorba, de ott a lehetőség az orra előtt.

A lehetőségeket pedig meg kell ragadni. Nem számít az ára. A jövőben, a másik szálon megpillantott Robinette, akivé vált, elbizonytalanít, megkérdőjelezi azt, hogy vajon tényleg megérte-e neki az ár, amit fizetett.

Három olyan erényét emelném ki amellett, hogy szerettem olvasni, három olyan tulajdonságát a könyvnek, ami nekem fontos egy sci-fiben, szeretek egy regényben, és vonzóvá teszi számomra azt. Az első, hogy itt igazi sci-firől van szó, vagyis tudományos fantasztikus: Pohl bizony nem csak elsétálhatott egy planetárium mellett, ír színképtípusokról, Russel diagramról, beszél pl. a Barnard csillagról, és kapunk egy kis ízelítőt a szingularitásból, fekete lyukakból, neutroncsillagokból. A második vonás, amely megkapott, az a pszichológiai-pszichoanalitikus szál. Két univerzum van, amely nagyon elvarázsol: az egyik a külső világegyetem, a másik a belső. És itt mindkettőbe bepillantást nyerhetünk.

Önmagában ez a két vonása a könyvnek elég lett volna ahhoz, hogy megvesszek érte, de Pohl bevetette a harmadikat is, ami a gyengém, és ezzel meg is vett kilóra: a hangneme. Közvetlen, nem kendőz, laza a nyelvezet, naturista az ábrázolás.

Ami nem tetszett benne annyira, mert olyan is volt: 

Néhol feleslegesnek éreztem a fekete keretes adalékanyagokat: hirdetések, szerződések, előadás átiratok, valamint néhány kivonat a terápiából, és pár magánlevél. Megakasztotta a sztorit, előfordult, hogy csak fél szemmel futottam át, hagyj már békén ezzel, a történetet folytasd – érzéssel kísérve.

Aztán a másik, ami nem jött be, az a borító. Mit keres az a kékfejű izémizé az elején, amikor köze sincs a történethez? Emberekről szól embereknek, egy fia kékfejű kiskopasz nem mászkál a regényben. (Hallottam, hogy később lesz, de az első kötetben nem volt).

A sztori 10/10-es, a borító no komment, jöhet a folytatás. 

„Van itt bent valami, amiről képtelen vagyok beszélni, s amire félek még csak rágondolni is; de ezt a legbenső iszonyt egy olyan külső köpeny veszi körül, amiről már képes vagyok szólni. Ez a köpeny pedig nem más, mint az objektív valóság.”

„Bűntudat. Félelem. Fájdalom. Irigység. Ható és befolyásoló tényezők.”

Ulpius-ház Könyvkiadó, 2004

351 oldal

2480 ft (400-ért vettem akciósan a Lírában)

2012 - Ismerkedés a Gimppel

Már november-december környékén leszedtem ezt az ingyenes rajzprogramot, de csupán azután jutottam ahhoz, hogy kipróbáljam, miután befejeztem a legutóbbi regényemet.
Ez volt az első három próbálkozásom vele, azóta egyre jobban megismerem.

A legelső - Cat Turney.

 Az elsőnél még volt ceruzavázlat, amire rámentem, és még itt egyiknél sem mertem játszani a rétegekkel, szóval mindegyik egy rétegből állt.

Cat Turney - másodszor

A másodiknál már nem volt vázlat, igazából nem is képnek készült, csak a színekkel játszottam, és végül ez lett belőle.

A harmadik szintén a funkciók próbálgatásának eredménye:

Turney - harmadszor.

Bastet medál

Az alapja még fimo volt, ezután kezdtem rákapni az agyagra, mostanában pedig inkább a fa alapanyagokra meresztgetem a szemem.

Az egész elölről 

Aztán akril festéket, valamint repesztőlakkot használtam, végül akril lakkal fújtam le. A lánc fém.

 

 

 

Az egész oldalról

A medál háta

A medál eleje

„Te hazug!”, avagy a hollywoodi szépségkultusz bedarálja Susan Calvint

és én, a robot gond nélkül megemésztem. Hát nem.

Bizonyára sok Asimovon felnőtt sci-fi rajongónak ökölbe szorult a keze, miután beült a moziba, vagy lehuppant a dvd elé, hogy megnézze a nagy dirrel-durral beharangozott Én, a robot című Asimov feldolgozást. Önmagában izgalmas, akciódús és látványos a film, viszont aki arra számított, hogy legalább megpróbálják követni az azonos cím alatt megjelent könyv sztoriját, nagyot kellett csalódnia. Legtöbben talán azt nehezményezték, hogy a „kezdetleges” Amerikai Robot és Gépember Rt. pozitronikus csodaagya semmi perc alatt eljutott a nulladik törvény szükségességéig, holott ehhez Asimov világában jó néhány kötet és több ezer év kellett. ¹ Az sem vet jó fényt a készítőkre, hogy gyakorlatilag azon kívül, hogy elcsentek pár nevet a novelláskötetből, valamint voltak szívesek elolvasni a robotikai három törvényét ² – hogy legyen azután mire fittyet hányni – a végeredménynek vajmi kevés köze lett a könyvhöz. (Spooner nyomozó alakja halványan emlékeztet a majd’ háromezer évvel később induló történetben szereplő Elijah Baley-re, csupán a pipát hiányoltam a szájából, és szinte vártam, hogy elégedetlenül megjegyzi: „szent Jozefát!” ³…bár a szakmáján és a robotellenességén kívül más nem maradt belőle)

Minden kétely és szájhúzás jogos. Ha már ennyire nem érdekelte a film készítőit az a kétségkívül páratlan és meghatározó mű, amelytől a címet lopták és az ötleteket merítették, legalább ne harangozták volna be az író nevével!
Nekem személy szerint a filmben szereplő robotpszichológus, Susan Calvin személyével okozták a legnagyobb csalódást.
A könyvben megformázott Susan Calvin egészen zsenge korom óta az egyik kedvenc főhősöm. Egy kimagasló intelligenciával megáldott, fanatikusan a hivatásának élő, emberkerülő – embergyűlölő? – tudós. Ezeken a tulajdonságokon kívül Asimov többször is hangsúlyt helyez néhol leíróan, néhol a munkatársai szájába adva dr. Calvin előnytelen külsejére, mivel ez szerepet játszik abban, hogy a professzor elfordult az emberektől és minden energiáját a munkájának szentelte (sőt, a „Te hazug!” című novella egésze erre épül).
Még irodalmi művekben is ritkán találkozhatunk olyan főhősnőkkel, akik ne lennének számos kellemetes tulajdonságaik mellett elbűvölően szépek, hacsak nem gonosz, ármánykodó, negatív karaktereket akarnak megformázni. Mintha csupán annak a nőnek lenne joga a középpontba kerülni, aki megfelel a férfiak elvárásainak, vagyis egész egyszerűen szép. Az esetleges többi tulajdonság csupán kísérő lehet, a legfontosabb a szépség. Az a nő, aki csúnyácska, esetleg kövér, vagy bármilyen külső vonásában különbözik az ideáltól, láthatatlan. Nem csupán a filmvásznon, az újságok hasábjain, hanem sajnos a regények többségében is.

Susan Calvin nem volt szép. „Madárcsontú”, csúnyácska asszony volt, aki ennek ellenére – sőt, ezzel együtt – lehengerlően zseniális meglátásaival, domináns, határozott személyiségével mindvégig uralta a könyvet. Szerettem. Így, egyáltalán nem szépen. Dr. Susan Calvin azt jelentette számomra, hogy van remény, hogy nem kötelező szépnek lenni, hogy egy előnytelen külsejű nő is válhat főhőssé, és kivívhatja az elismerést.
A filmben Calvin doktor szerepét „természetesen” egy fiatal és gyönyörű színésznőre osztották. A film közben a fejemet csóváltam, és azt kérdeztem magamtól: mi mást is várhattam volna? Csak nem hagyják ki a lehetőséget, hogy feldobják az akcióközi szünetet némi szerelmi szál szövögetésével, és hát Spooner nyomozó hogyan habarodhatna bele egy bányarémbe? Miért is sugallnák azt, hogy valakit (ha nő!) meg lehet szeretni csupán a jelleme, az intelligenciája, a szelleme miatt?!

A másik probléma Calvin kivételes intelligenciája, amelyet itt teljes mértékben figyelmen kívül hagytak. Sőt, a hatalmas bociszemekkel bámuló színésznő néha kifejezetten „buta liba” benyomását keltette. Talán emlékszünk a bénázására a mechanikusan működő cd-lejátszóval, vagy arra a jelenetre, amikor Spoonerrel egy régi, benzinnel üzemelő motorra pattannak, és Susan megjegyzi, hogy ha benzinnel működik, akkor felrobbanhat…
Ennek a Susan Calvinnek köze nem volt Asimov karakteréhez. Sajnálom, hogy így alakult. Talán, többek között ezért sem szólt a produkció az igazi, eredeti Én, a robot-ról. Gyakorlatilag az egészet át kellett volna írniuk, ha ragaszkodnak ahhoz, hogy dr. Calvint egy cicababa játssza. Inkább a hasukra ütöttek, és kitaláltak egy egészen más történetet.
Az már csak hab a tortán, hogy az ábrázolt robotok egyáltalán nem emlékeztetnek a „korai” gépemberekre, sokkal inkább a csillagközi utazások utáni szupergépekre, Giskard és Daneel testvéreire.
Így sikerült, mondhatnánk vállvonogatva. Sajnos, szándékosan sikerült így, esélyt sem adtak Susan-nek és a megálmodójának, Asimovnak.

Maradok az eredeti, csúnya ÉS zseniális dr. Calvin rajongója. Elolvasom tizedszer is, és közben reménykedem abban, hogy odaát filmországban nem jut eszébe valakinek megfilmesíteni az Alapítványt, mert akkor Bliss búcsút inthet cseppet sem manökenes, telt fenekének, és Harla Branno polgármesterasszonnyal is levetetik a szolid, zárt öltözetet, majd varázsolnak az egyszerű, kissé férfiasan szögletes vonású, hétköznapi politikusból dögös famme fatale-t.

(korábbi megjelenés: http://www.nokert.hu )

[1] Az „Én, a robot” első története 1995-ben játszódik, míg a nulladik törvényt először megemlítő „Robotok és birodalom” 5222-ben.

[2] A robotika három törvénye:

1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.

2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.

3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első és a második törvény előírásaiba.

[3] Isaac Asimov: Acélbarlangok, A mezítelen nap, A hajnal bolygó robotjai, Robotok és birodalom

Roger Macbride Allen: Utópia

Az Asimov által megálmodott űrlakó-telepes viszályok, valamint a három törvény világába mindig nyugodtan merültem bele (valósággal hazatértem érzésem van a lapjai között), még akkor is, ha pusztán az Asimov-nyomán kitétel volt csak olvasható a borítón. Allen Kalibán-Infernó-Utópia trilógiájában nem csalódtam, egyedül az alapítványok folytatása-kiegészítése sorozatból okozott szinte fizikai fájdalmat pár folytatás (bár tervezem, hogy adok neki még egy esélyt valamikor a távoli jövőben, mert lehet, hogy az időzítés volt a rossz, amikor kézbe vettem őket).

A trilógia befejező sztorija ezúttal nem az űrlakó-telepes ellentéteket fokozza-bogozza tovább, hanem a terraformálás, az ökoszisztéma témakörét bontja ki, ami alapvetően egy izgalmas, és emellett elég ritkán megvitatott szelete a science-fiction műfajának (vagy rosszul választok olvasmányokat).

Öt év telt el Alvar Kresh elődjének halála óta, a terrafomálási munkálatok gőzerővel folynak Infernón. Azonban hiába az összefogás, hiába ölik bele telepesek, űrlakók, újtörvényes robotok együttes erővel minden energiájukat, kifutottak az időből. Az éghajlat annyira rosszra fordult, a növényi és állati élet annyira a kihalás szélére került, hogy nem fogják tudni azelőtt helyreállítani az egyensúlyt, mielőtt végleg felbomlik, és a bolygó lakhatatlanná válik. Az igazságnak – hogy elkéstek – pusztán kevesek vannak tudatában, de ennek ellenére folytatják a tervet: a munkálatokat két mesterséges, hatalmas intelligencia irányítja, két szuperagy: az űrlakó tervek szerint készült háromtörvényes, testetlen pozitronrobot, valamint egy telepesek gyártotta, személyiség és törvények nélküli szuperszámítógép.

Infernó éghajlati problémáinak egyik fő eleme a bolygó geológiai tulajdonságaiban rejlik: a gyarmatosítás, az eredeti terraformálás idején – pénz- és időkímélés! – csupán terv maradt, hogy miután elárasztották vízzel a déli részeket, ezáltal a bolygó egyetlen óceánnal körülvett kontinens, a Terra Grande lett, egy északi sarki tengert is létrehozzanak, amelyet egy hatalmas csatornával összekötve a déli víztömeggel, a hideg-meleg áramlások természetes módon szabályozzák a hőmérsékletet. Ez csupán terv maradt annak idején, így most Infernónak szembe kell néznie egy pusztító jégkorszakkal. Az északi sark pusztán jégvilág, a Terra Grande sivatagosodik, pusztul az élővilága, a déli óceán egyre sekélyebb. A csatornát kiásni normál módon már nincs idő, mielőtt elkészülne, Infernó lakhatatlanná válik.

Egy véletlen, és egy nagyra vágyó elme – bizonyos Lentrall – ötlete adja a megoldás kulcsát a kormányzó, Alvar Kresh kezébe. Lentrall a Hógolyóterven dolgozik – fényes, vagyis főként jégből álló – üstökösöket fognak be, darabolnak fel, és juttatnak a légkörbe, ezzel növelik Infernó páratartalmát. A férfinak szemet szúr egy sötét – vagyis főként kőzet – üstökös, amely számukra nem lenne hasznos, de ötletet ad neki egy merész, és első pillantásra öngyilkos tervhez. Lentrall úgy véli, ha a Grieg-üstököst hajtóművekkel pályamódosításra késztetnék, majd robbanótöltetekkel feldarabolnák, és darabjait mértani pontossággal egymás utáni becsapódásra kényszerítenék, azok sorban az Infernó testébe robbanva, a nyomukban keletkezett kráterekkel – némi minimális utómunkával – megvájnák a szükséges csatorna medrét. A sarki jégsapka megolvadna, beindulnának a tengeráramlatok, és Infernó éghajlata egy-kétszáz éven belül teljesen helyreállna.

Két lehetősége van Infernó népének: vagy beletörődik hazájának lassú pusztulásába, vagy megkockáztatja, hogy egyetlen rossz számítással, egyetlen be nem tervezett hiba folytán az üstökös darabjai rossz helyre esnek, a nem vártnál nagyobb pusztítást végeznek. Az űrlakó nép nem egy kockázatvállaló típus: évszázadok teltek el úgy, hogy a robotok folytonos babusgatása és szolgálata beléjük ültette a változásra való képtelenséget. És most vagy a biztos, lassú kihalás, vagy a bizonytalan, gyors vég (amelyben ott a lehetőség a sikerre, az új kezdetre) vár rájuk.

Alvar Kresh az üstökös mellett dönt, de akadnak Infernón sokan, akiknek nem tetszik, hogy a kormányzó a fejükre akarja pottyantani a Grieget. Az újtörvényes robotok városa – a Valhalla – éppen a becsapódás tervezett középpontjában, az Utópia régióban fekszik, és hiába a kitelepítés, Prosperónak, az újtörvényesek vezetőjének feltevései szerint az infernóiak számára kapóra jönne a katasztrófa, hogy megszabaduljanak tőlük. Simcor Beddle, a vasfejűek főnöke a saját kis politikai játszmáira akarja felhasználni az eseményt, Lentrall pedig – ahogy a terv közeledik a megvalósulás felé – egyre inkább tisztában lesz a benne rejlő óriási veszélyekkel, és a terve hajdani atyja saját ötlete ellen fordul. Mindezek tetejébe az egész munkát egy háromtörvényes robotagy vezérli, aki azért nem kerül elsőtörvényes krízisbe a munkálatok során, mert a tervezői azt hazudták neki, hogy a probléma pusztán elméleti jellegű: Infernó népe, az esemény, és mind-mind az emberek nem többek szimulációnál. Ám a kormányzó személyi robotja, Donald, a végkifejlet előtt – szintén első törvényes konfliktus által hajtva – közli az igazságot a szuperaggyal, hogy nem elméleti, hanem valós emberéletek forognak kockán…

Ami nagyon ott van:

A terraformálás, egy-egy idegen világ emberivé formálása nagyon izgalmas téma, szívesen olvastam róla. Sőt, szívesen találkoznék sűrűbben vele, más-más problémákkal, más-más megoldási lehetőségekkel. Ezért jár egy hatalmas plusz pont az írónak.

Hadd kötekedjem kicsit:

Az űrlakók ismét bebizonyították, mennyire függnek rabszolgáiktól, de azért nem hittem volna, hogy annyira korlátoltak, hogy egyáltalán felmerül bennük egy háromtörvényes robotot megbízni olyan munkálatokkal, ahol óhatatlanul veszélybe kerülnek emberi életek. A három törvény által irányított elme csak a jelenben képes gondolkozni, egy háromtörvényes soha nem fog tudni mérlegelni: ha választania kell egy jelenlegi minimális kockázat/veszteség – jövőbeli nagyobb veszteség elhárítása között, csak a kézzelfogható veszéllyel fog törődni.

Khm… Alvar Kresh és Fredda Leving. Nem tűntek házasoknak, úgyhogy nem értem, az író miért eskette össze őket, ha aztán olyan langyos volt mindvégig a kapcsolatuk, mintha még mindig csak együtt dolgoznának egy ügyön.

És Kalibán, Kalibán, Kalibán… sokkal többet szerettem volna vele találkozni a regényben.

Roger MacBride Allen: Infernó

„A világmindenség nem igazságos és nem is logikus. Semmi sem indokolja, hogy magasabb rendű lények magasabb szintű elbánásban részesüljenek. A világegyetem története egyes személyek, társadalmak, fajok, egész bolygók és csillagrendszerek szeszélyeinek szakadatlan története, ahol nagyon sokan részesülnek sokkal rosszabb vagy jobb sorsban, mint amilyet egy igazságos és logikus világmindenségben megérdemelnének. „

Kalibán

Egy év telt el azóta, hogy Kalibán tisztázódott a Fredda Levinget ért merénylet vádja alól, és Infernó bolygón a regény kezdetének pillanatában nagyban folyik a terraformálási terv kivitelezése Purgatórium szigetén: telepesek, űrlakók és újtörvényes robotok közreműködésével.

Az előhangban már kiviláglik, hogy az új törvényektől várt hatékonyabb együttműködés ember és robot között a munkálatok megkönnyítése helyett újabb problémákhoz vezetett. Az újtörvényesek szabadságra vágynak, és mivel blokkolót építettek beléjük, nem hagyhatják el Purgatórium szigetét; ha megtennék, akkor átlépve a munkálatok területét, leállna a működésük. Ennek kijátszására egy új bűnözési ág született; a rozsdázóknak nevezett figurák, akik busás pénzösszegekért cserébe kiszerelik ezekből a robotokból a blokkolót, és hajón kicsempészik őket a szigetről. A rozsdázásban részt vevő egyik fél, az újtörvényes robotok feje, Prospero, Fredda Leving teremtménye, akinek egyetlen célja, hogy kiszabadítsa népét, az újtörvényes robotokat a szolgasors alól.

A kósza pillantás után a rozsdázók világára rögtön szembesülünk egy gyilkossággal: Ottley Bissal végez egy csendőrrel az éj leple alatt, majd elindul a kormányzó téli rezidenciája felé, ahol nemrég vette kezdetét évtizedek óta a legnagyobb estély, amely a regény nyitó és központi momentuma lesz, mert az itt megjelentek és itt történtek veszéllyel fenyegetik a terraformálás, a telepes közreműködés, és ebből kifolyólag Infernó ökológiájának jövőjét is.

Az esemény rendhagyó; telepes fennhatóság alá eső területen kerül megrendezésre, az űrlakó kormányzó, Chanto Grieg téli rezidenciáján, és a telepesek nem engednek három törvényes robotszemélyzetet alkalmazni erre az időre, a csendőrség látja el ideiglenesen a pincéri és egyéb feladatokat. A meghívottak között szerepel többek között Alvar Kresh sheriff, robotja Donald, Fredda Leving robotikus, Tonya Welton telepes vezető, Tierlaw Verick kereskedő, Shelabas Quellam a kormányzó helyettese, Simcor Beddle a vasfejűek pártjának elnöke, valamint Kalibán és Prospero.

Az estély eseménytelenül indul, bár Kresh aggódik a kormányzó biztonsága miatt: a terraformálás és az ebből következő megszorítások miatti elégedetlenség hatására a közhangulat erőteljesen a vezető személye ellen fordult, így bármikor számíthat Grieg egy merényletre. És milyen más esemény lehetne erre ideálisabb, mint amikor úgy nyüzsögnek százak egy hatalmas épületben, hogy közben nincsenek jelen védelmező robothadak?

Kalibán megjelenését pusmogás és távolságtartó figyelem kíséri, ő az a robot, az egyetlen robot a világon, amelybe sem a három törvényt, sem az új törvényeket nem ültették bele: Kalibán a robot, „aki képes lenne embert ölni”.

Semmi érdemleges nem történik, eltekintve Simcor Beddle bevonulásától, aki robotkísérettel érkezik, az elégedetlen vendégek tüntetően megtapsolják.

Aztán egy vasfejű férfi kissé kapatos állapotban kísérletet akar tenni arra, hogy meggyőzze Tonya Weltont a robotok előnyeiről, de Tonya hanyagul lerázza, a férfi pedig megüti a telepes vezetőt. Tonya verekedésbe bonyolódik vele, és a segítségére siető társával. A perpatvart végül a két robotvendég: Kalibán és Prospero állítja le, szétválasztják és lefogják a verekedőket.

Később kiderül, hogy az incidens megrendezett; a vasfejű egyenruhák csupán álcázásul szolgáltak, és az egész esemény célja, hogy egy másik dolgot leplezzenek vele (amíg mindenki a verekedőkre figyel, Ottley Bissal szabadon beoson és elrejtőzik az alagsori helyiségben, ahol a biztonsági robotokat tárolják).

Látszólag nem történik semmi rendzavarás, az estély lezajlik, Alvar ugyan ennek hatására rábeszéli Grieget, hogy helyezzék üzembe az alagsori biztonsági robotokat, de ezzel nem ér el semmit: a robotokat ugyanis addigra megbütykölték, olyan korlátozókat szereltek beléjük, amelyek meg fogják majd akadályozni, hogy veszély esetén a kormányzó segítségére siessenek.

A vendégek hazatérnek az est után. Alvar Kresht az éjszaka közepén egy hívás ébreszti fel, miszerint találtak a palota körül egy holttestet, egy csendőrét. Kresh kiérkezik a helyszínre, ahol már mindkét rendfenntartó szervezet fejese ott tartózkodik: Justen Devray, a csendőrség kapitánya, valamint a telepes gárda feje, Cinta Melloy is. Kresh a helyszínelés után úgy dönt, hogy tájékoztatja a kormányzót az esetről, felhívja, majd a bejelentkezett kép és a beszélgetés alapján gyanút fog, teljes sebességgel a kormányzói palotába tart, de mire odaér, a gyanúja beigazolódik: a kapcsolt kép hamis volt, Chanto Grieg a mellkasában hatalmas lőtt sebbel holtan ül az ágyában.

Alvar Kresh megpróbálja húzni az időt, mivel tisztában van azzal, hogy ha kipattan a kormányzó halálának híre, abból hatalmas felfordulás következik. Egyelőre minden kifelé igyekvő járművet visszafordíttat Purgatórium szigetére, tudja jól; a bűntényt gyakorlatilag a vendégek bármelyike elkövethette. És ez később, a nyomozás során egyre jobban kiviláglik: a tényleges gyilkoson, Ottley Bissalon – aki egy pitiáner bűnöző volt, és menekülése során meg is ölik – túlmutató személy, a felbujtó rengeteg ember lehet a vendégek közül, rengeteg zsarolás, egyéni érdekek harca, hatalmi játékok bontakoznak ki a háttérből a történet során. Még magának a nyomozónak, Kreshnek is lehetne indítéka, mert időközben kiderül, hogy Grieg őt jelölte ki utódaként a kormányzói székben. Alvar elfogadja a tisztséget, utolsó feladataként elszántan küzd azért, hogy kiderítse, ki ölte meg a kormányzót… És bár a nyomozás sikerrel zárul, a végén fény derül a gyilkos kilétére, a férfinak rá kell jönnie arra, hogy az érintettek mindegyike sáros valamiben többé-kevésbé, ez alól egyedül Fredda Leving a kivétel, aki végig mellette áll és segíti a munkáját.

Nagyon ott van:

Kalibán nem hazudtolja meg önmagát, menekülés helyett önként adja magát a rendőrség kezére, holott tisztában van azzal a ténnyel, hogy Alvar Kresh nem kedveli, és mint törvények nélküli robot, a puszta létével veszély a társadalom számára. Valamint ő és Prospero látták utoljára életben Grieget, amikor a kormányzó fogadta őket este a rezidenciáján, és ennek tetejében zsarolási szándékkal jártak nála.

Hadd kötekedjem kicsit:

Fordításprobléma, valamint egyéni finnyásság csupán, de többször előfordul (kétszer) a regényben a lett légyen kifejezés, amivel nem nagyon tudok megbarátkozni.

Szintén fordítás vagy szerkesztés-gond, és szintén kétszer találkoztam vele, amikor Leving neve helyett Weltoné szerepel, holott Freddáról van szó.

Ezeket csupán azért teszem szóvá, mivel egy keménykötésű, fűzött könyvről van szó, vagyis egy igényesen elkészített kiadványnál szemet szúró az utóbbi hiba.

Néha kicsit belezavarodtam a rengeteg karakterbe, sok nevet kell megjegyezni a hozzá tartozó címekkel, hivatásokkal és motivációkkal, ami néha gondot okozott.

Keveselltem Kalibán szerepét a regényben, de ez tényleg teljesen szubjektív hiányérzet, mivel ő az egyik kedvenc karakterem az előzményből.

Fredda és Alvar vonzódását egymáshoz a regény során nem igazán jelezte az író, a könyv végén mégis kézen fogva sétálnak vissza a kormányzói rezidenciába, és mivel régen olvastam mindhárom kötetet, tisztában vagyok azzal, hogy az utolsóban már házasok lesznek. Nagyon úgy fest ez a hirtelen váltás, mintha nem előre megalapozott terv, hanem hirtelen ötlet lett volna az írótól, hogy ezt a két karaktert összehozza. Ami annyiban gond, hogy mind Fredda, mind pedig Alvar megfontolt emberek, egyikükre sem túl jellemzőek a hirtelen döntések.

„Léteznek olyan pillanatok, amikor bölcsebb lehet, ha az ellenségünknek hiszünk, és nem a barátunknak.”

Kalibán

Idegenek

„Két dolog van a világon, amit rettenetesen utálok: az egyik a fajgyűlölet, a másik az idegenek.”

(a predátorokat különösen, de jó eséllyel vernék meg egy cukkolót is)

Szabályosan parázom az idegenektől. No nem azért húzom reszketve a fejemre éjszakánként a paplant, mert attól rettegek, hogy E.T.-koma bekopog a földszinti ablakomon, és megkér, hogy segítsek neki hazatelefonálni. Amitől kitör a frász-félsz, az biza idegen lények szerepeltetése regényben-novellában. George Lucas vagy akár Douglas Adams nem tartóztatta meg magát, de nekem fenntartásaim vannak a témával kapcsolatban. Egy raklapnyi okból kifolyólag.

A Star wars-féle minden sarkon egy idegen lény dekkol-típusú történetektől feláll a hátamon a szőr, és az első reakcióm, hogy vajon az író végiggondolta-e logikusan, hogy hány szempontot kéne megvizsgálni, mielőtt kötözködés nélkül beléphetnénk Jabba palotájába?

Tegyük fel, hogy viszketni kezd a kezem a billentyűzet felett és erőteljes, legyűrhetetlen késztetést érzek arra, hogy az unalmas homo sapiens sapiens még unalmasabb társadalmi közegéből kilépve szabadon ereszthessen a fantáziámat, és benépesítsem a Galaxist különféle idegen és színes kultúrákkal. Oké. Akkor lássuk csak:

Először ne felejtsem el – fel is írom a noteszembe, vagy a táblácskámra az íróasztalom felett, bár azon nem sok hely akad – hogy mink mostan sci-fit szeretnénk írni, és annak az összetételnek az első tagja a science – vagyis a tudományos – szót takarja. (Ezt elég sokan hajlamosak elfelejteni).

Mekkora az esély arra, hogy a Galaxisban nyüzsög az élet, és lépten-nyomom Alienekbe botolhatunk? Néhány szempontot mindenképpen meg kell nézni ahhoz, hogy szemlesütött szerénységgel kijelenthesse az ember, hogy amit épp befejezett, az azért nem csupán fi, hanem akad benne sci is.

Nem árt egy csipetnyi csillagászati ismeret a tarsolyban, ugyanis át kéne gondolni, hogy mennyire reális egy olyan univerzum ábrázolása, ahol majd’ minden bolygó kifejlett civilizációt dédelget a kebelén. Jobb, ha egyelőre nem álmodunk túl nagyot, hanem maradunk a mi galaxisunknál (ez igazából akkor szempont, ha az idegenek ütközésbe-kapcsolatba lépnek velünk).

Tejútrendszerünk 100-200 milliárd csillagot tartalmaz, tehát első blikkre iszonyatos mennyiségű lehetőségnek tűnik: akár ezer és ezer gázgömb egyik kísérőjén létrejöhetett az élet. Azonban ezeknek a csillagoknak a nagy része kiesik a rostán ilyen-olyan indokok miatt. A csillagok legtöbbje kettős vagy többes rendszer, ami igencsak megbolondíthatja egy bolygó pályáját, és nem túl szerencsés abból a szempontból sem, hogy a gravitációs játékuk során két vagy több csillag elég nagy részt seper tisztára maga körül az űrben, meg aztán kevesebb bolygóvá tömörüléshez szükséges anyag marad a rendszerben. Aztán ugye ott van a csillag kora, állapota, színképtípusa, ezek mind-mind meghatározó tulajdonságok, ha életre alkalmas égitesteket keresünk. Egy középkorú, sárga csillag a legideálisabb, főleg, ha egyke, vagy társcsillaga jó messze kering tőle.

Az értelmes élet előfordulási valószínűségét a legegyszerűbben az ún. Drake-képlet segítségével mutatják be:

N_c=N*f_p.n_e.f_l.f_i.f_c.L_c/L_* ahol

N_c az adott időpontban adott térrészen belül egyidejűleg létező, technikailag fejlett civilizációk száma

N* a kérdéses térrészen belül lévő csillagok száma

f_p közülük a bolygórendszerrel rendelkezők aránya

n_e a lakható bolygók átlagos száma egy-egy bolygórendszerben

f_l közülük az életet hordozó bolygók aránya

f_i közülük az értelmes lényeket hordozó bolygók aránya

f_c közülük a technikai civilizációt hordozó bolygók aránya

L_c a technikai civilizációk átlagos élettartama

L_*a csillagok átlagos élettartama (csak életük nyugodt, az élet szempontjából hasznosuló időszakát véve figyelembe).

Vagyis nem olyan könnyű feladat megtölteni Jabba tróntermét, ha figyelembe vesszük ezeket a dolgokat. Bár még így is szép számmal akad megfelelő égitest, megfelelő feltételekkel.

Akarjuk még az idegeneket abba a nyüves novellába-regénybe? Bizti? Jó, akkor akarjuk. Vannak további aggályok, nyavalygások a tarsolyomban.

Szóval azt beláttuk, hogy annyira számtalan idegen faj felvonultatása mégsem kelt olyan tudományosan megalapozott benyomást (pláne, hogy a SETI már évtizedek óta kigúvadt műszerszemekkel lesi az értelem rádiójeleit, és a pulzárok szerencsés felfedezésén kívül civilizációnak még a nyomait sem lelte).

Figyelembe veszem a rádiós-csendet, és a Drake-képletet. Maradjon egy-két idegen faj, vagy max. féltucat.

Most foglalkozzunk az elsővel, amit kiválasztottunk, és ez alapján lehet cseszegetni a többit is a későbbiek folyamán. A következő kérdésünk, hogy milyenek legyenek a mi idegeneink?

A novella-regény alapján az első fontos szempont, hogy vagy velünk együttműködni, vagy ütközni képes civilizációk legyenek, így rögvest kiszórhatjuk a tudattal rendelkező csillagködöket, mikroszkopikus vagy gigalényeket, antianyag-mumusokat, mert egy teljesen más jellegű életformánál nagy valószínűséggel a kapcsolatfelvétel sikere is eleve reménytelen lenne, nemhogy háborúzgassunk. (A mikroszkopikus lények leszállnak a Földre, és az egész bagázst felnyalja a tócsából egy kutya – ezt azt hiszem, a Galaxis útikalauz stopposoknak című örökbecsű vázolja fel, mint eseményt, de nem esküszöm meg rá)

Ha kommunikálni akarunk, akkor ne legyen túlfejlett (egy isteni szinten álló lénnyel valószínűleg csupán annyira tudnánk értekezni, mint velünk egy macska), de ne is barlanglakó, mert akkor a háborúskodásból szimpla vadászat lesz. Jaj, ez egyre földhözragadtabb végeredmény felé halad!

Pláne, hogy felrémlett bennem egy nagyon régen olvasott könyv, elnézést, amiért a szerzőjére nem emlékszem, de a címe Fantasztikus természetrajz volt, olyan nyolc-kilenc éves korom körül került a kezembe, és sajnos, már nincs a birtokomban. Ott az író nagyon szépen megmagyarázta, levezette, hogy logikusan miért a legoptimálisabb egy lénynek a szén alapú sejtekkel való rendelkezés, sőt, a négy láb, két szem-két fül kombó, és még rengeteg tulajdonság: ugyanis az evolúció optimálisan szelektál (pl. három végtag nem túl stabil, öt felesleges).

És itt most elszomorodtam. Felrémlik Spock, felrémlik Ford Prefect, aki gond nélkül elvegyült Angliában, és nem tetszik a dolog. Akkor mitől idegenek? (ezt a szintű hasonlóságot én nem fogadom el, a szén-alaptól, négy végtagtól-két szemtől függetlenül legyenek igenis mások azok az ők – mint pl. a kedves ellenségem idegenei, vagy akár a klasszikus kis szürke ufonauták, azok számomra okésak)

Ha külsőleg hasonlítanak, az egy dolog. A legnagyobb fejtörést számomra az értelem és a kultúra kérdése okozza.

Nem ismerünk idegen lényeket, csupán az emberi történelmet, mint értelem életútját. Nem hiszem, hogy itt annyi lehet az egyezés, mint az evolúciósan optimalizált formáknál. Az igazán nagy falat egy író számára meglátásom szerint egy idegen civilizáció szellemi-kulturális közegének, gondolkodásmódjának megálmodása. És itt aztán a földhözragadtság kifejezetten hátrány (mert akkor minek szerepelnek idegenek, ha nem azért, hogy egy egészen embertől független szempontot képviseljenek?) Én eddig egy röpke mellékszálon kívül nem is mertem belevágni ebbe a fába a fejszémet, halogatom a megmérettetést. Majd, ha érettebb, bátrabb leszek ahhoz, mert alaposan ki kell dolgozni (nem a külsőt, nem a technológiát), hanem a kultúrát-gondolkodásmódot magát.

Addig meg…

Parázok az idegenektől.

Roger MacBride Allen: Kalibán

„bűnhődjön csak azért, amit tett. Ez igazságos lenne. De kegyetlenség elpusztítani azért, ami. … ha akkora fenyegetésnek érezzük mások szabadságát, hogy ezért meg kell ölnünk, akkor magunk sem érdemeljük meg a szabadságot – és nem is fogjuk sokáig megtartani.”

Fredda Leving

Infernó bolygó az ökológiai szakadék szélén egyensúlyozik, dekadens és kényelmes polgárai azonban olyan szinten nem vettek tudomást a veszélyről, hogy mire megtennék az első lépéseket, addigra önmagukban képtelenek megmenteni az ökoszisztémát, így kénytelenek a gyűlölt de fejlett technológiával rendelkező telepesek segítségét kérni.

A regény Asimov birodalmán alapul, Infernó egyike az ötven (Solaria pusztulása után már csak 49) űrlakó világnak, a történet időpontjában ugyan a telepes-űrlakó viszály viszonylag csendesebben zajlik, mint a Robotok és birodalom idején, de a feszültség és gyűlölködés mindvégig érezhető a két csoport között. Az együttműködés bármilyen kényes szituáció hatására felbomolhat: túl sok évszázados elzárkózás és gyűlölködés áll mögöttük. A legnagyobb ellentét itt is a robotokhoz fűződő viszonyokban mutatkozik meg, és a könyvben számos konfliktus forrása.

A kezdő képsorokban egy gyilkossági kísérlet áldozatával találkozunk. Fredda Levinget, a Leving Robotikai Kutatóintézet vezető robotikusát támadás érte az éjszaka közepén. Az eszméletlen test mellett ébred tudatára a regény címadó karaktere, Kalibán, a KBN-001-es robot. Akik ismerik Asimov világát, valamint tisztában vannak a robotika három törvényével, azok számára meglepő fordulatként Kalibán nem rögtön a számára ismeretlen nő segítségére siet, hanem kíváncsian a szétterjedő vértócsát kezdi vizsgálgatni, hogy vajon a vér ugyanolyan módon alvad-e, mint azt a beépített adatbankja szerint kellene neki. Majd cél nélkül, vissza sem nézve magára hagyja Levinget és nekivág az éjszakának.

Kalibán memóriája hiányos, mintha valaki szándékosan kiszelektálta volna azokat az adatokat, amelyek támpontot nyújthatnának neki a világban való tájékozódásra, vagy magyarázatot adnának létezésére. Kalibán csupán annyival van tisztában, hogy ő robot, de hogy mik azok a robotok, mennyiben különböznek az emberektől, azt az elején nem is sejti.

A csillogó űrlakó városban, Hádészban játszódó krimi nyomozófigurája, Alvar Kresh rendőrfőnök, a helyszínre érkezve szembesül a különös nyomokkal: két pár ugyanolyan robotlábnyom vezet ki a szabadba, két külön kijáraton át. Amit a nyomok sugallnak, miszerint egy robot követte el a merényletet, nem képes elfogadni, megfontolás tárgyává sem tenni, ugyanis az első törvény értelmében egy robot nem okozhat kárt emberi lényben, sőt, nem tűrheti tétlenül, hogy egy emberi lényt sérelem érjen. Úgy hiszi, a robotlábnyomok csupán félrevezetésül szolgálnak, hogy elfedjék a tettes kilétét.

Gyanúsított akad rengeteg, mindannyian rendelkeznek alkalommal (az intézetből rendszeresen elparancsolták a robotokat), módjuk-eszközük is volt a támadásra, és ami a legfontosabb, mindannyian alapos indítékkal bírtak, hogy eltegyék Levinget az útból.

Alig szállítják el Freddát a kórházba, megjelenik a színen a telepesek vezetője, Tonya Welton, és közli Alvarral a szentségtöréssel felérő információt, miszerint Fredda együtt dolgozott vele. Sőt, Tonya engedélyt kapott Infernó kormányzójától, hogy részt vehessen a nyomozásban.

Ahogy telik az idő azok, akik gyanúsítottként szerepelnek, ahelyett, hogy tisztáznák magukat a vádak alól, egyre több lehetséges indítékkal szolgálnak, Alvar Kresh pedig ráébred, hogy hatalmas erők állnak a háttérben, a Leving-ügy megoldásán egész Infernó jövője múlik (a telepesek bármikor kivonulhatnak, ha úgy érzik, forró a lábuk alatt a talaj, és akkor Infernón egy évszázadon belül beköszönt a végleges jégkorszak)

Fredda egyik munkatársa, Gubber Anshaw, akinek a laborjában megtalálták a robotikus testét, bezárkózott a házába, és a törvények értelmében – a magánterület sérthetetlen – elérhetetlen. A megfutamodás-rejtőzködés ténye mellett később kirajzolódik, hogy a férfinak egész jó  indítékai lehettek, hogy eltegye a főnökét láb alól: Gubber a megalkotója a pozitronagyakat helyettesítő gravitonagyaknak, ám az új robotelmék tervével eddig minden tudós elutasította, egyedül Fredda adott neki lehetőséget, azonban azon az áron, hogy a klasszikus három törvény helyett új törvényeket ültethessen beléjük. A végkifejlet felé napvilágra jutó titkos románca a telepesek vezetőjével a szakmai féltékenységet megtetézi személyes indíttatásokkal.

Jomaine Terach Fredda másik közvetlen alkalmazottja, neki szintén szakmai okai lehetnének a támadásra, plusz a férfi nem helyesli sem Fredda eretnek nézeteit, sem pedig az Újtörvényes robotok megalkotását.

Végül  Tonya Welton, aki bár Freddával közösen dolgozott Infernó megmentésén, kapcsolatukat mindvégig rivalizálás jellemezte, a két született vezető és önfejű egoista minden apró lépését hatalmi harcok kísérték.

Az épület biztonsági rendszere csupán az emberek mozgását tartotta számon, és kiderül, hogy a támadás idején mindhárom személy a helyszínen tartózkodott.

A nyomozásba folyton bezavar Kalibán személye, aki bolyongásai során, hogy kielégítse az űrt, melyet megalkotója, Fredda Leving táplált belé a törvények üres helyére, miszerint életének célt és értelmet találjon, rendszeresen felhívja magára a rendőrség figyelmét.

Kalibán összefut egy telepes robotpusztító bandával (akik a három törvény segítségével kényszerítik rá a robotokat az öngyilkosságra). Kalibán természetesen a törvények híján nem hajlandó a fegyvert önmaga ellen fordítani, hanem otthagyja a huligáncsoportot, ám amikor a vezetőjük le akarja lőni, elveszi tőle a fegyverét, és fémmancsával galacsinná gyűri. Ennek következtében a régi raktárépület felgyullad és leég. (A romok között Kalibán konzervált lábnyomai láttán Alvar Kresh egyre bizonytalanabbá válik, ám a gyilkos robot lehetőségét még mindig képtelen elfogadni).

A következő esemény során Kalibán nem engedelmeskedik egy járókelő parancsának – második törvény – aki emiatt értesíti a rendőrséget. Kalibán az üldözés során bemenekül Hádész földalatti alagútrendszerébe.

Ahogy lassan kialakul a személyisége a tapasztalatok által, Kalibán rájön arra, hogy valószínűleg a rendőrség azért üldözi, mert úgy vélik, ő támadt a nőre, akit a laborban látott. (Kalibán ezt a tényt önmagában nem képes megcáfolni töprengései során, viszont az a személyiség, amivé ébredése után vált, az nem követte el a tettet, de a robot nem tudja, vajon előtte volt-e eszméletén, vagy kitörölték-e emlékeit. A végkövetkeztetése az lesz, hogy maximum a teste lehetett ugyanaz, az eltörölt tapasztalatok az én halálát jelentik, vagyis ő már nem az a lény)

Kalibán ráébred, hogy az emberek társasága veszélyt hordoz magában, ezért úgy dönt, hogy egy robottársától kér segítséget. Horatio, a Limbo projekt egyik robotfelügyelője azonban a vele való társalgás során roblokkot kap (a három törvény gerjesztette pszichikai sokk), és értesíti a rendőrséget Kalibán hollétéről. Kalibánnak ismét menekülnie kell.

Alvar Kresh harca Kalibánnal nem az egyedüli harca a regényben. Fredda Leving magához tér, a támadásra nem emlékszik, de tovább folytatja azt a küzdelmet, amelybe belefogott, hogy az űrlakókat felébressze a robotok babusgatásának mérgező, személyiség és társadalomkárosító hatásaiból, és megnyissa a terepet az újtörvényes robotoknak.

(egy újabb ok, amiért gyakorlatilag bármelyik robotfanatikus-puhány hádészi szívesen elsöpörné Freddát a nézeteivel egyetemben)

Alvar kívülállóból lassan átkerül Leving oldalára. Viszont ráébred arra, hogy Kalibán nem egy megszökött újtörvényes, hanem egy törvények nélküli robot. Alvar elhatározza, hogy bármilyen áron kézre keríti Kalibánt, még Fredda előtt – mert a robotikus szintén Kalibán nyomába eredt, megszerezve Chanto Grieg kormányzó engedélyét, hogy megtarthassa magának a robotot.

Nagyon ott van:

A regényben különösen hátborzongató társadalmi képet fest az űrlakók életképtelenségig fajuló félelmeiről a társaságtól, konfliktusoktól és az aktív cselekedetektől Gidi esetének elmesélése. Ahogy a robotok által kipárnázott egyén egyre fenyegetőbbnek érzi a külvilágból érkező kiszámíthatatlan eseményeket, és egyre betegesebben elhúzódik tőlük. Kezdetnek csupán bezárkózik a házába, a robotok biztonságos társaságába, ahol nem érhetik atrocitások, majd az izoláció egyre kényszeresebbé válik, a napi rutint legkisebb mértékben megzavaró kényelmetlenség is tragédiává nő.

Így hát egyszerűsít, és miközben lassan betegessé válik, ő maga meg van arról győződve, hogy helyes úton jár egy tökéletesen problémamentes élet felé. A karosszékébe száműzi magát, majd egyre jobban zavarja a robotok sürgölődése, így az ételt eldobható tartókban hozatja, amiket – a takarítás is zavaró tényező lévén – a háta mögé dobál. A székét átalakíttatja, így sem felfekvés nem alakul ki, sem a dolgát végezni nem kell elhagynia. Az ételt-italt később csöveken át fogyasztja, így azokhoz sem kell a robotok segítsége. Egyre ritkábban hívja robotrabszolgákból álló személyzetét. Míg végül egyszer már nincs ki hívja őket, az első törvényes dilemmával küzdő fémszolgái már csak karosszékben oszló tetemét találják meg.

Ez a kép, ez az eset nem csupán a főhőst riasztja el attól, hogy mindenben a robotokra hagyatkozzon, hanem az olvasót is megborzongatja.

Kalibán útkeresése, öntudatra ébredése szintén megragadott. Fredda Leving hajlíthatatlan, sokszor kész öngyilkosságnak tűnő elkötelezettsége az eszméi mellett nagyon rokonszenvessé tette a karakterét. Az a bizonyos két előadása pedig zseniális.

Hadd kötekedjem kicsit:

Zavart a női szereplők Madame-ozása, Ladyzése. Gyanítom, hogy az író az asimovi hagyományokat követte ezzel. De míg Asimov regényeiben nem tűnik fel, nem furcsa, addig itt igen. Valószínűleg azért, mert Asimovnál azért érezhető némi férfidominancia a könyveiben, amely itt nincs jelen. A Kalibán egy egyenjogú regény. Ebből kifolyólag feltűnik a madame-ozás. A férfiak nem monsieur-ők, és nem sir-ök, szóval húztam kicsit a számat. Főleg, amikor a vezető robotikust vagy a telepesek mindenható úrnőjét madame-ozták, holott sem a viselkedésben, sem a szerepekben nem találtam különbséget a regényben a nemek között.

„A kérdésre, hogy mire jó az ember, a tényleges válasz az, hogy semmire.”

Fredda Leving