Adj egy katonát! (3)

A kijárat felé tartott, nem érzett már késztetést arra, hogy valami olvasnivalót vadásszon magának a közös gépek egyikéről. Aztán az üvegajtó előtt megtorpant. A fenébe is, ha ilyen lelkiállapotban megyek haza, garantáltan összekapok Andival. A csaj kiszúrja kilométerekről, ha valami nincs rendben vele, és a nyugtatási kísérleteivel csak olajat öntene a tűzre. Szüksége van egy kis magányra, hogy összekaparja azt a közönyös álarcot, amely többnyire megóvta attól az idegeken remegő feszültségtől, amely mindenkire jellemző az utóbbi időben. A következő lépés helyett hátraarcot csinált, és a társalgó felé indult – nem hagyja, hogy ezek a kicsinyes marakodások belerondítsanak a napirendjébe, és főleg azt nem engedi, hogy megmérgezzék a kapcsolatát. Leül szépen a gép elé, és amíg megnézi, mi az, amit talán érdemes átmásolnia a pendrive-ra, addig vesz pár mély lélegzetet, és kiveri a fejéből ezt az egészet. Aztán hazamegy, és alszik végre egy nagyot.

Úgy követte a tervet, mintha ez lenne az egyetlen megoldás: ragaszkodni az eredeti elképzeléseihez akkor is, ha a társalgóban esetleg ugyanilyen ütközések várnak rá. Majd legfeljebb… Nem vesz róluk tudomást, vagy legalább megpróbálja.

A társalgóba benyitva szabályosan megkönnyebbült a csendtől, amely fogadta. A félfallal kettéosztott, barátságos színekkel berendezett szoba kihaltan is a nyugalom illúziójával ajándékozta meg. A szoba első felét elfoglaló nagy asztal, a székek barna árnyalatai, az otthagyott kártyák-társasjátékok azt hazudták neki, hogy a világ nem őrült meg, hogy akármikor kiléphet a kapun, és odakint az utakon rohanó autókat, nyüzsgő városokat talál. Ujjbegyével a helyiség hátsó része felé tartva hozzáért a széktámlához, a régi világ utolsó emlékeztetőinek egyikéhez.  

A hátsó, tágasabb helyiség kaotikus látványt nyújtott, mintha minden egyes Bárkalakó hozzátette volna a maga kis szórakozási fogalmához társított tárgyat. Az egyik sarokban néhány számítógépasztal gépekkel, nem messze tőle egy ezeréves flipper, de akadt itt lehajtható, falba csavarozott pingpongasztal, és egy régi hi-fi is négy hatalmas, felbotlásveszélyes drótjaival tekergő, összevissza elhelyezett hangfallal. Itt megtört az egyedüllét káprázata, de Andris egy cseppet sem bánta. A nő, akit megpillantott a válaszfal takarásában egy darabka normális világ volt, még akkor is, ha a világvége előtt, nélkül sosem találkoztak volna egymással.

Andris köszönt, Zsú válaszul intett, de nem fordult felé, a dartstáblát méregette, és a baljában féltucatnyi hegyet táncoltatott.

A fiú leült a Zsúhoz közelebbi géphez, bekapcsolta, bedugta a pendrive-ot, de nem állt neki a dokumentumok, videók között keresgélni, hanem hátrafordult a székkel, és a nőt figyelte. Közelebb járhatott a hatvanhoz, mint az ötvenhez, a mozgásában, ahogy lendült a keze mégis könnyed magabiztosság és erő érződött, így hátulról a szűk pólóban, farmerben akár huszonéves, aktívan sportoló lánynak is nézhette volna bárki, ha a fejbúbján összefogott lófarok színe nem fordult volna rég ezüstbe. Andris irigyelte azért a végtelen könnyedségért és nyugalomért, amely annyira hozzátartozott, mintha a személyiségét kőbe vésték volna romlandó hús helyett.

Az asszony eldobta a nyilat, és betalált a középső körbe. Andris biztos volt abban, hogy a többi lövedékkel sem lesz másként. Nem kezdeményezett beszélgetést, a korábban megbolygatott idegeinek már az is gyógyírnak számított, hogy csendben ülhet, és megmerítkezhet a másikból áradó nyugalom aurájában. Végül úgy a harmadik telitalálat után Zsú szólalt meg.

            - Feszült vagy.

A fiú összerezzent a megjegyzésre.

            - Én nem… - felsóhajtott. Miért is tagadna? Van, aki előtt felesleges, és Zsú ilyen. – Igen. Mi történik velünk? Miért egymást bántjuk, ahelyett, hogy a bajban szorosabbá válna a kapocs köztünk? Odakint egy ellenséges világ terül el, tele filmekből kilépett szörnyekkel, és még azok a lélektelen sétáló holtak is több emberséggel viseltetnek a társaik iránt, mint mi itt. Amikor öt évvel ezelőtt felépítettük ezt a menedéket, szövetségről, összetartásról volt szó.

Zsú megrázta a lófarkát, András látta maga előtt a szokásos békés mosolyát is, bár nem fordult felé, hanem a táblához sétált, hogy megkaparintsa a hegyeket.

            - Egó – mondta a nő, mintha ezzel mindent megmagyarázna. Miután a kezében voltak a lövedékek, végre Andris felé fordult. – Az ember ilyen: önző és kegyetlen. Azok odakint nem bántják egymást, mert nem emberek. Egy állat maximum elharapja a társa torkát, de az ember az egyetlen, aki ezek után lazán képes a halott gigájába verni a farkát, vagy lehugyozni. Nem azt mondom, hogy rosszak vagyunk, mert ez így egyoldalú lenne. – Zsú egyet lőtt csak a tábla irányába, aztán leült az Andris melletti asztal peremére. – Ha az egyén úgy érzi, a társadalmi szabályokat be kell tartania, mert különben büntetés vár rá, és emellett lát esélyt a boldogulásra, van jövőképe, akkor nagy eséllyel nem lesz ilyen – akkor segíti a többieket, és nem rombol. De a körülmények változtak, mindenki itt a Bárkában azzal a tudattal ébred reggelente, hogy a jövőt elorozták előle, hogy a hátralévő években, ha pechje van, évtizedekben a napok ugyanazok az arcok és körülmények között fognak telni, nem lesz belőlük semmi, amiről hajdan álmodtak. Gyűlölik ezt a helyzetet, és kétségbeesettek. A világot nem rángathatják meg a gallérjánál fogva, így tehetetlenségükben a kisebb ellenállás felé, vagy maguk, vagy a környezetük ellen fordulnak. Ez ellen küzdeni haszontalanabb, mint vizet gereblyézni.

            - Nincs ez így rendben – emelte fel konokul az állát Andris. – Ha a zombik végül tényleg elrothadnak, vagy éhen pusztulnak, akkor milyen emberek fogják birtokba venni a világot? Mit tanítunk így gyerekeinknek? Gyűlöld felebarátod, mint tenmagad?

Zsú barátságosan megszorította Andris vállát. Kortalan arcán a mosolytól szarkalábak jelentek meg. – Bízhatunk csupán abban, hogy ha kikerülünk innen, akkor idővel ismét jobbá fejlődik az emberiség. Vagy nem.

            - És ha…? – Andris elpirult a gondolattól, de azért kimondta. – Ha azok ott kint a következő lépcsőfok? Ha ők a jogos örököseink, mi meg csak a dinoszauruszok maradéka?

            - Fáradt vagy, elkeseredett – Zsú elengedte a fiú vállát. – Látszik a szemeden, hogy nem aludtál. Menj haza, pihenj egyet, aztán nem fogod ennyire sötéten látni a helyzetet.

            - De…

Az asszony felállt az asztalról, és visszaindult a tábla felé.

            - Nem vállalhatsz felelősséget a többiek viselkedéséért, ebben a világban még csak felelősségre sem vonhatod őket. Az egyetlen, amit tehetsz, hogy magadon nem engeded elhatalmasodni ezeket a gondolatokat.

Andris felsóhajtott, és a géphez fordult. A könyvek helyett inkább a videókat tartalmazó mappák közül nyitott meg egyet. Jobb lesz, ha úgy tesz, ahogy Zsú tanácsolja. Kiválaszt valamit, amit még nem láttak vagy ezerszer, és otthon összebújva Andival megnézik, aztán lefekszik aludni.

Nem volt ugyanaz: sem amikor belépett az ajtón, sem amikor átölelte, nem érezte, hogy hazatért. A lány kérdéseire szűkszavúan válaszolgatott, a film alatt kellemetlen teherként tudatosult benne Andi combját simogató keze, és utána az ölelkezésben sem volt több, mintha egy hosszú évtizedek óta egymást megunt házaspár férfi felének kötelezettségét látta volna el. Hogy ne érje szó a ház elejét, ne kelljen hallgatnia, hogy biztos ráunt, vagy egyszerűen már nem kívánja. De Andit nem tudta átverni, a hazaérte óta meg-megvillantott álmosoly, a távolba révedő, csendes filmnézés majd a gépies mozdulattokkal letudott aktus után, miközben egymás karjában feküdtek az ágyon, félénken belesuttogott Andris fülébe.

            - Mi a baj?

            - Semmi – felelte Andris, és hátat fordított a lánynak.

Andi felkönyökölt az ágyban.

            - Napok, talán hetek óta egyre szótlanabb vagy. Látom a szemeden, hogy valami bánt. Velünk van bajod? Nekem igazán elmondhatnád, hogy…

            - Azt mondtam, nincs semmi bajom – válaszolt nyűgösen a fiú. Hogyan is önthetné szavakba a kétségeit? Hogyan magyarázhatná el anélkül, hogy Andi hülyének nézné, hogy egyre többször fordul meg a fejében a gondolat, miszerint az, hogy ők maroknyian életben maradtak, mindössze a természet egy baklövése, egy kijavítani való hiba. Hogy azok a lények odakint, amelyek nem rúgnak bele fajtársaikba (ha az élőhalottakat külön fajnak tekinti), amelyek nem bocsátják olajgőzeiket a légkörbe több joggal vannak itt, mint ők, egymást maró idegkimerültek. – Semmi az égvilágon. Fáradt vagyok, ennyi.

            - Ilyen nincs! – Andris érezte, ahogy felhevült testét megborzongatja a szoba hűse: Andi kimászott a takaró alól, és miközben belebújt egy trikóba, és felkapta az alsóneműjét, szemrehányóan hangosan tett minden mozdulatot. – Elhiszem, hogy fáradt vagy, de ez nem csak fáradtság. Megváltoztál. Nem ilyennek ismertelek meg, talán nem is az utóbbi hónapokban, talán sokkal régebben kezdődött, de nem vagy már az a kedves, őszinte fiú, akivel annak idején napokon át lapultam a házatokban. Aki a szemembe nézett, aki elpirult, amikor hozzáértem véletlenül. Aki…

Andris a hátára fordult.

            - Andi, kérlek. Öt év telt el, felnőttünk. – Nem nézett a szemébe, a plafont bámulta, holott tudta jól, hogy a lány ebbe is az elutasítást, a távolságot fogja belemagyarázni.

            - Nem! Valami bajod van, és hiába osztod meg velem az ágyad, az életed, a gondolataidat rejtegeted. Miért csinálod ezt velem, hm? Miért nem érted meg, hogy…? – tehetetlenül elhallgatott. Andris hallotta a megbicsakló hangján, hogy a könnyeivel küszködik. – Kérlek…

Andris felült. Nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, majd tehetetlenül vállat vont.

            - Figyelj… - kezdett végül bele, de nem folytatta, erős, határozott kopogtatással jelezte valaki, hogy be szeretne jönni. Andris hálásan gondolt a látogatóra, semmi kedvet nem érzett ahhoz, hogy megossza a kétségeit. Főleg nem azzal, akivel az összes szabadidejét tölti – nem hiányzik, hogy az nézzen rá furcsán, aki az életének a legszervesebb része. Úgy pattant ki az ágyból, mintha csak a látogatóra várt volna, arra sem pazarolt időt, hogy egy alsónadrágot felvegyen, mindössze a vékony takarót tekerte a dereka köré. Úgy lépett el Andi mellett, mintha ott sem lenne. Kinyitotta az ajtót, és még az sem lombozta le túlzottan, hogy kellemes társaság helyett Kokszos zsírtól fénylő képével nézett szembe.

            - Mi van? – kérdezte udvariatlanul. Kokszos Janival felesleges nyomni az etikettet: abból sose értett.

            - T’om, hogy éjjel karanténoztál, de azért szólok, hátha jönnél. Beszerzésre megyünk. Félóra múlva lent a kapunál, ha érdekel a dolog.

            - Hova? – kérdezte Andris, holott a célállomás nem igazán érdekelte. El innen, hogy távolabbra tolhassa azt a bizonyos beszélgetést, és még egy kicsit azzal áltathassa magát, hogy otthon szent a béke.

            - Gyöngyös. Jössz?

Andi közbeszólt:

            - Egész éjjel nem aludtál.

          - Mindjárt lent vagyok – mondta Andris Kokszosnak, majd, miután Jani biccentett, és sarkon fordult, behajtotta az ajtót.

            - Andris, ne menj! Ne lépj le, amikor beszélnem kell veled. Ez a menekülés nem valami felnőttes – gúnyolódott a szoba közepén toporogva.

A fiút nem hatották meg a szavak. Felöltözött, és amikor Andi beleakaszkodott a karjába, hogy visszatartsa, csak annyit mondott:

            - Szükségem van egy kis magányra. Majd megbeszéljük, ígérem – hallotta még, miután becsukta maga mögött az ajtót, hogy Andi kétségbeesetten utánakiált, de meg sem torpant:

            - Mégis mikor?